A török nyelvről

A türk (vagy török) nyelvek (Türk dilleri) egy 41 nyelvből álló nyelvcsalád. Az ebbe a nyelvcsaládba tartozó nyelveket összesen körülbelül 200 millióan beszélik. 

A türk népek többsége a Kelet-Európától Szibériáig és Nyugat-Kínáig húzódó területeken, vagyis a tágabb értelemben vett Közép- és Belső-Ázsiában élnek. Legnagyobb közösségüket a törökországi törökök (Türkler) alkotják Nyugat-Ázsiában. Az általuk használt modern török nyelv (Türkçe vagy Türk dili) a 82 milliós Török Köztársaság (Türkiye Cumhuriyeti) és a bő 300 000 főt számláló Észak-Ciprusi Török Köztársaság (Kuzey Kıbrıs Türk Cumhuriyeti) hivatalos nyelve. A török nyelv alatt tehát – a többi türk nyelvtől (azerbajdzsáni, csuvas, baskír stb.) megkülönböztetve – Törökország hivatalos nyelvét értjük. A türk nyelvek a magyarhoz hasonlóan az urál-altáji nyelvcsaládba tartoznak. Ezen túlmenően a törököt széles körben beszélik például Németországban (a nagyobb török bevándorló közösségek jelenléte miatt). A földrajzi és kulturális közelség okán a törökországi török és az azerbajdzsáni nyelv rendkívül hasonló, mindkettő a latin betűs írású türk nyelvek közé tartozik. Számos türk nyelv Közép-Ázsiában – orosz hatásra – a cirill betűs írást használja (de folyamatban van a latin betűre való áttérés). A türk nyelvek közül talán a törökországi török nyelvet érte a legtöbb külső kulturális és nyelvi hatás. Ez az arab és a perzsa civilizációkkal, valamint újabban a nyugati világ nyelveivel való közvetlen, hosszú és folyamatos érintkezésre vezethető vissza. 

A mai modern török évszázadokon át az ún. oszmán-török nyelv (Osmanlı Türkçesi) része volt, de az utóbbi száz évben komoly átalakuláson és nyelvújításon ment keresztül. Az oszmán-török nyelv eredetileg arab (illetve perzsa) betűs, az arab és perzsa szókészletből rengeteg jövevényszót tartalmazó nyelvi forma volt. Ezen szavak egy része ma is megmaradt a modern török nyelv részeként, ám súlyuk látványosan csökken. A török nyelv helyzete azért sajátos, mert anyanyelvként nagy számban beszélik, ugyanakkor a nyelv külföldi beszélőinek száma – főképpen térségünkben – csekélynek mondható. A török az ún. agglutináló (ragasztó, ragozó) nyelvek közé tartozik, vagyis a magyarhoz hasonlóan a szavak végéhez kapcsolja a nyelvtani viszonyokat kifejező toldalékokat, pl. oda-m-da (szobá-m-ban), bekle-d-im (vár-t-am). Ezek a toldalékok – mint az itteni példák is mutatják – gyakran a magyarhoz hasonló szerepben vannak. A törökben a toldalékok minden esetben igazodnak a szó hangrendjéhez, azaz az utolsó szótag magánhangzójától függenek (hasonlóan a magyarban megszokott magánhangzó-harmónia jelenségéhez), pl. sayfa-da (oldal-on), ev-de (ház-ban).